Út az Adriáig

Több, mint 1,5 éve kezdtem el kerékpározni. Tavaly 3000 kilométer tekerés után kísértem az akkori csapatomat a Tatanka Racing Team-et a határig, majd két kísérőtárssal átmentünk Szlovéniát érintve Horvátországba. Az út 200 km volt összesen, ezzel belekóstoltam egy hosszabb távba is. Eszméletlen jó érzés volt a csapattársaimmal együtt biciklizni, nagyon sajnáltam, hogy akkor édesanyám nem engedett le végig…
Az idei évben 6000 km-nél tartottam, mikor elérkezett a tengerre tekerés jelenlegi csapatommal, a Bakony Racing Team-mel. A Krk sziget legdélibb pontja, Baska volt az úti cél, 510km (24 óra alatt), szinte ép ésszel nem lehet felfogni, hogy mekkora túra ez egy kerékpárral, nyilván aki jártas ebben az nagyjából el tudja képzelni.
2017.08.18-án, pénteken indultunk reggel 9 órakor Gicről, az utat 12-en kezdtük meg. Kezdetben szélcsend volt, majd fokozatosan erősödött a déli oldalszél, valamint a rekkenő, 35-38 fokos hőség miatt több, hosszabb megállót kellett beiktatnunk. Hatalmas nehézséget jelentett az is, hogy nem volt a társak mögött szélárnyék. Az első pihenőt 90 km-nél ejtettük meg, kemény, közel 3 óra menetelés után. Az evést követően pattantunk is a ’vasakra’.
Másodszor a határnál álltunk meg, 164km után. A meleg rengeteg energiát kivett a szervezetünkből. Még este 6 órakor is 36 fokot mutatott a hőmérő, szinte elviselhetetlen volt, aztán ahogy közeledett az éjszaka csökkent a hőmérséklet, végre kezdtem rendesen levegőt kapni. Az utakon rengeteg volt az autó, sajnos a kipufogógáz beszívása ellen nem tudtunk mit tenni, már éreztem, ahogy kaparja a torkomat. 11 óra biciklizés után 20 órakor, sötétedés előtt elértük a horvát fővárost, Zágrábot. Tervünk az volt, hogy ha kiérünk a városból felszereljük a lámpákat, felvesszük a láthatósági mellényeket egy hosszabb szünet közben. Zágrábban nehézkes volt a haladás, ugyanis egy mentőautó miatt le kellett húzódnunk a járdára, én azonban gondolkodás nélkül belehajtottam a kerékpárommal a villamossínek közé, egy hatalmasat estem, ám szerencsére pár horzsolással megúsztam és a kerékpárom sem rongálódott meg.
Utunkat folytatva a GPS hibája miatt félre kellett állnunk a város kellős közepén, ám ezt a csapatból pár ember nem vette észre, így ők tovább mentek a kísérő autóval együtt. Körülbelül fél órát találgattuk, hogy merre kellene menni. Megbeszéltük a csapat másik felével, hogy a város után következő faluban megállunk. Kiérve városból, világítás nélkül tekertünk 20km-t, nem találtuk a többieket, kiderült, hogy az autó GPS-e más irányba vitte őket. Mi 7-en megálltunk egy pékségnél és vártunk 40 percet, mire odaértek. Felszereltük a lámpákat, majd megkezdődhetett az éjszakai menetelés a hegyekben. Amint elértük Kralovac-ot 1,5 órás mászás következett 650 méter magasra, majd tovább egészen 930 méterig. Rettentően nehéz volt tartani a 15-18km/órás tempót felfelé, többször is lemaradtam 5-10 méterrel a csapattól, sokszor már azt mondogattam magamban,hogy feladom és jelzek a kísérőautónak, hogy be szeretnék szállni. Ez az érzés tört rám a 300.km után illetve a 400-nál is, de mondtam magamban, hogy jó érzés lesz, ha végig csinálom és büszke lesz rám mindenki. Éjszaka a hőmérséklet 10-12 fokra csökkent, egy pulcsi és egy hosszú zokni volt rajtam, fáztam. A lejtőkön óvatosan ereszkedtünk. A hajnali órákban leértünk a hegyekből, tartottunk egy rövid pihenőt Gorenje-Jelenje közelében, ezután a Krk szigetig lefelé gurultunk és végre megpillantottuk az Adriai-tengert, gyönyörű látvány volt. Fél hétre áthaladtunk a szigetet összekötő hídon és tartottunk egy utolsó, 15 perces szünetet és már csak 45 km választott el minket a célunktól. Baska előtt 4 km-es, 8- helyenként 10%-os emelkedő vette kezdetét, ahol mindenki megmutatta, hogy mire képes még 18 óra kerékpározás után. Az elején a legutolsó voltam, később kapcsoltam rá és ötödikként értem a tetejére. Mindenkit bevártunk, majd közösen ’tettük be a kereket’ a faluba 8 óra 30 perckor. Felemelő érzés volt megérinteni a hullámzó tenger vízét.
A szállást délután 2 órakor foglalhattuk el, két ágyas szobákba osztottak minket. Aznap, még a késő délutáni órákban elmentünk tekerni, nagyjából 25 km-t. Másnap reggel együtt legurultunk a partra és megkaptuk a megérdemelt érmeket. Az éjszakai vihar után hatalmas szél volt, gyönyörűen hullámzott a tenger. A csapatfotózás után közösen felmentünk a közeli kápolnához, majd egy hosszabb túrára indultunk. Délután ettem egy fenséges Hawaii pizzát. A tenger kb. 21-22 fokos lehetett, bemerészkedtünk a hullámok közé.

Harmadnap reggel indultunk haza 9 óra körül. 6 órán keresztül autóztunk, ott kezdtem el írni ezt a beszámolót. Szerintem sokkal fárasztóbb volt az út hazafelé. 2-3-szor megálltunk, 15 óra felé végre befeküdhettem a puha ágyamba.
Egy hét alatt 580 km-t pedáloztam össze, ez volt az eddigi leghosszabb távom heti szinten. Utólag is szeretnék gratulálni a csapattársaimnak, a hatalmas kitartásukért, akaraterejükért, köszönöm a jó példát, mellyel előttem jártak. Szeretnék köszönetet mondani a támogatóknak, (Kelly’s, Sqeezy Sport Nutrition, Vock Kerékpár, EDAG, Maros szerviz) legfőképpen a szüleimnek azért, mert bíztak bennem, tudták, hogy képes vagyok ekkora erőfeszítésre is.
1,5 évvel ezelőtt 10 km-rel kezdve nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerül majd egyszerre több, mint 500 kilométert tekerni. Ilyen nagy távokon nem a fizika erőnlét számít igazán, hanem a szellemi felkészültség, a tudat, hogy le tudjuk győzni saját magunkat. Rájöttem, hogy az ember nagyon sok mindenre képes, ha van akaratereje és célja az életben, amit el akar érni. Az egyik célom ez volt, és úgy érzem, hogy a teljesítése mérföldkő volt az életemben. Szeretnék még nagyon sok ilyen hosszú túrát az életemben, a csapattagokkal együtt. Köszönöm, hogy a Bakony Racing Team tagja lehetek.
„Az utazás néha nehéz, és talán az út sincs tökéletes állapotban, de végül odaérsz.”(Emery Lord)

2017.08.25.
Cserháti Péter